Miért

Ülök hajnali öt után nem sokkal a gép előtt. Lassan-lassan öltözködöm, már póló és alsónadrág van rajtam, mégsem lehet himbilimbiben írni, még megtudják olvasóim. Éppen maradhattam volna ágyban, de van egy kis reggeli buszhoz kisérési feladatom, utána enyém az egész nap.

A héten elvégeztem minden feladatot, hogy majd aztán a hétvégén azt csináljak mait akarok, most meg itt vagyok meglőve, mi a fenét fogok csinálni. Még az sem lesz itt, aki megmondaná, mit kellene csinálnom, amire nekem semmi szükségem nincs és valójában csak a programot csináljunk másnak kényszere indukálja.

Éppenséggel fel lehetne használni az időt arra, hogy az írásaimat kijavítsam átírjam, némelyik már igencsak megérett rá.

Hérakleitosz

“Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”

Dehogynem. Vagy csak úgy érzed, megfogadtad, soha többé nem, de valami mégis meggyőz, rábír, hogy ugyan fürödj megint. Persze gondolhatom, hogy majd ugyanolyan lesz a part, mint legutóbb, ugyanazok az emberek lesznek ott veled együtt fürdőzni. Még azon is elgondolkodhatok, hogy ugyanazt a fürdőruhát viszem, mint eddig, hasonló karcsapásokkal fogom szelni a habokat, árral szemben.

A part és a víz viszonya persze lehet hasonló, de a sodrás, a part összetétele – homok, kő vagy agyag, esetleg iszap – lehet másféle. A sodrás is lehet erős, vagy csak éppen lityegő-lötyögő.

Persze valamiféle fürdőruhát jó vinni, a legjobb, ha mindet viszem, attól függően, milyenek a fürdőzési szokások. A fürdőruhával, mint tapasztalattal és tudással sokféle árral meg lehet birkózni. Majd az úszásmódot is a körülmények alakítják.

Embert, közösen úszni, hiába fogadtam meg az előző strandon, hogy viszed magaddal, ne vigyél. Neki más folyópart van kijelölve.

Farkasok

Farkasordító hideg volt. Amit el tudtunk gyerekként képzelni, hogy mi az a farkas, mi az a hideg, mert akkoriban ment a Kislovag a tévében, és akkor mintha lett volna valamiféle ráérzés, hogy mindig az évszaknak megfelelő filmeket vetítsék. Voltak abban kutyafejű, embernyúzó tatárok is, akiket a vasút túloldalára oda is képzeltünk, amint lobogó tüzek mellett, ütemes tamtamra a kifestett, vicsorgó alsóvárosiak éppen embert esznek.

Megtanultuk, ha este az ágyban a dunyhát a fejünkre is ráhúzzuk, akkor a lélegzetünk is melegít, nem fagy meg a kidugott orrunk a dermesztő hidegben. Bizony, voltak olyan hidegek, hogy a kiteregetett ruha reggelre megfagyott a szárítón, és mint a bádogember egyenruhája, a nadrág megállt magától. Ha leesett a hó novemberben, az el nem olvadt februárig. Vagy csak így emlékszem, mert arra is emlékszem, karácsonykor soha nem volt hideg, szemben az összes többi téli nappal. Gyerekként a hóolvadás maga volt a gyötrelem. Azzal vége volt a karácsony érzésének, mert nekünk addig volt karácsony, amíg hó volt. A szánkó is egyre kevesebb helyen csúszott, többnyire csak csikorgott a fémszalag a talpán, ha kövezetre vagy földre húztuk, mert azért próbáltuk a maradék hófoltokon belül maradni. Akkora havak voltak, hogy apánk, amikor kiásta a járdát a kapuig, ki sem látszott belőle. Hát még mi, kisgyerekek! Micsoda rettegő szívvel mentünk végig a hófalak között a hatalmas fakapuig, hogy eljussunk az iskolába, és közben nehogy ránk dőljön a hófal.

A hideg estéken, amik már öt órakor megkezdődtek, de volt, hogy korábban, a dunyha alá bújva susmusoltunk, rémisztettük egymást. Dunyha. Mi dunnának mondtuk. Nagy oka nem volt, hogy még ébren legyen a család. A tévében nem ment semmi értelmes, csak a képernyőt betöltő, izzadó fejű bácsik a végeláthatatlan paksamétáikkal. A tüzelőt is kár lett volna pocsékolni, olyan mindegy volt, hogy ötkor vagy hétkor alszik el a tűz a kályhában. (Igen, én is hallottam emberekről, akik az örökké égő kályhákról …)

Néha előfordult, hogy valamelyik, nálunk alig idősebb nagybácsi vagy nagynéni is nálunk aludt gyermekfelügyelet címszóval. Az igazság az, hogy mi jobban tudtunk vigyázni rájuk, mint fordítva. Egy ilyen alkalommal hangzott el ez a mese.

 – Régen, amikor kisgyerekek voltunk – mondta a kisgyerekkort éppen csak elhagyott egyik nagybácsi –, egy téli este két kisgyerek egyedül indult haza a kettőshalmi tanyába a Kéttemető úton.

 – Olyan szegények voltak, hogy még kapcára sem tellett a gumicsizmába, sőt újságot sem tudtak előfizetni, hanem két pár selyemzoknit is felvettek, hogy ne fázzon a lábuk.

Elképzetük a Kincskereső Kisködmönös jelenetet, ahogy két, rongyokba bugyolált kisgyerek gumicsizmában baktat a sötét Kettőshalom felé a csikorgós éjszakában, persze lábukon méregdrága zoknival, de akkoriban ilyen apróságokon nem akadtunk fel, meg azt sem tudtuk, hogy a selyem, az drága-e, avagy sem.

– És? – kérdeztük izgatottan a történet folytatását követelve, a takarót még jobban az orrunkra húzva, mert sejtettük a rettentő végkifejletet. Abban nem reménykedtünk, hogy nagybátyánk meséje a „két pár piros rámás csizmával várta otthon őket nagyapjuk” katarzisába hajlik végül.

 – Nagyon hideg volt; akkor a farkasok át is költöztek „Bukrosról” Kettőshalomra, mert ott már nem volt mit enniük. Mármint „Bukroson”.

Akkor ezek a földrajzi nevek: Felgyő, Kettőshalom, Bokros, kiejtve „Bukros”, távoli, fényes nagyvárosoknak tűntek – honnan tudtuk volna még akkor, hogy azok csak kis tanyaközpontok, ahogy Mindszent városáról sem sejtettük, ami akkor még falu volt, hogy csak egy porfészek, hiába növekedtek ott nagyon szép lányok, akiket csak sokkal később, életünk egy szerencsés időszakában ismerhettünk meg, a középiskolában. Ó, a régi erkölcsök szerint micsoda fertő volt az az iskola: párhuzamosan lányok-fiúk egy évfolyamon! Bizonyos osztályokban együtt a lányok és a fiúk, és külön egy osztály – óvónők! – csupa lánnyal, ami az akkori elképzelésünk szerint a gyönyörök kertje lehetett volna, ha van kulcsunk a kertkapuhoz.  Annak hiányában csak az a lehetőségünk maradt, hogy a tornaterembe egy óvónős osztály után tátott szájjal rohantunk be, belélegezni a maradék lányszagot.

A mesének persze nincs nagy csattanója, hiszen mire is várna az olvasó egy farkasos, árvagyerekes történet kapcsán, minthogy megették a farkasok a gyerekeket, nem? Azért ennyire nem direkt a történet, csak sejtetés volt a mesében: csak hetek múltán találták meg a két pár gumicsizmát, amikor elolvadt a hó, szépen, akkurátusan egymás mellé téve, az út szélén – fejezte be a mesélő.

Igen, még arra is volt energiája a farkasoknak, miután leszopogatták a csontokat, hogy a csizmákat akkurátusan elhelyezzék az út szélén, hogy ha valakinek arra lenne szüksége, csak lépjen bele nyugodtan. A „Mi lett a többi ruhával?” meg „Hová lettek a csontok?”  problémájával nem foglalkoztunk, és ma sem fáradnék a történet teljes kibontásával, de hogy a történet „tény és valóság”, arra bizonyítékom is van.

 Sok évvel később, amikor már nagyobb gyerekeim voltak, mint mi voltunk a történet idején, a következő párbeszéd zajlott le egy késő őszi este köztem és legifjabb hímnemű utódom között.

 – Fater, adsz egy kis lóvét? Kimegyünk gengelni a haverokkal, és vennék szotyit.

 – Tessék, de a Kéttemető út felé ne menjetek – említettem meg félvállról.

 – Tényleg! Majdnem elfelejtettem a gumicsizmát! – értette meg a gyerek az intést.

 

Száz szavas thriller

Azt hittem a közös borzongás a Nyolcadik utas a halál című filmen, segít közel kerülni hozzá. Hazakisértem a kollégiumba, egymás kezét fogva, de semmi több. Még akkor sem amikor egy épülő házból neszezést hallottunk.

Miután túl voltunk mindenen – a semmin – hazafelé vettem az irányt.

Megláttam egy alienszerű lényt és ahogy becsültem, mindketten ugyanannyi távolságra voltunk a házunktól.

Hatalmas fülei csapkodtak, fújtatva, szuszogva, csámcsogva közelített felém. Most szembe fussak vele, vagy forduljak meg és meneküljek, ahogy a lábam bírja. Lesz, ami lesz, lépéseimet megszaporázva elindultam a biztonság felé.

Úristen! – gondoltam, ez is bemegy a kiskapun.

Már megint kiszökött a disznó.

Ha rám vet(y)i!

Valamiféle zenekarnak csúfolt alakulat próbálta a talpalávalót szolgáltatni a folyóparton álló csárdában. Szegények talán tudtak is volna a dallammal és a ritmussal összhangban lévő zenét játszani, ha nem bődül fel néha egy, magát Caruso-nak képzelő férfi, s viszi el teljesen más irányban az aktuális dallamot. A zenészek ráálltak a lakodalmas rock ritmusára, s minden dal alá azt húzták, de az jó is volt a násznépnek, mert ők is mindenre ugyanazt a csárdásnak csúfolt rángatóst táncolták. A táncot, ahogy az elő van írva a férfiak vezették, s ha ez nem találkozott a finomabb mozgáshoz szokott asszonyok elvárásával, hát néhány erélyes derékrángatással pályára állították a nőket hadd lobogjon az a mell.

Az asszony és a gyerekek a leveses tányérba bújva igyekeztek láthatatlanok lenni, közben több pohár langyos löttyöt ittak meg, hogy palástolják zavartságukat és idegességüket. Talán szerettek volna ők is részt venni a mulatásban, de úgy ahogy az még régen volt szokás, amikor nem savanyodott meg a levegő a családban. Pedig az asszony igyekezett mindenben kedvére tenni az urának. Soha nem csitította, ha az a haragját a gyerekeken töltötte ki, de a gyerekek sem panaszkodtak, azt hitték az a világ rendje, ha az apjuk, minden ok nélkül ordítozik velük. A lányok azt gondolták, majd ők is alázatos cselédjei lesznek valamelyik nagyhangú, kivörösödött legénynek, akiről tudták, hogy már minden lányt megcsöcsörészett. Ó, ha őket is egyszer végre. Azt hitték az a szerelem. A fiúk meg néha gyengébb társakon, az idősebbek a fiatalabbakon gyakorolták az ordítás művészetét.

 – Ha rám veti, gyönyörűszép két szemét! – bődült fel a férfi, a zenekart olyan nóta eljátszására ösztökélni, amit valljuk be, abban a formában, ahogy a férfi, senki nem ismert.

 – Kezdi ’mán! ­– motyogott maga elé az asszony, majd igyekezett a pörköltet úgy enni, hogy ne kelljen a férjére néznie.

Férjuram, azt gondolva, hogy most akkor megmutatja, ki is a táncparkett ördöge, elkapott egy fiatalabb lányt, ellentmondást nem tűrőn úgy ölelte át, hogy a keze a lány melléhez hozzáérjen. A lány undorodva próbált jó pofát vágni a dologhoz, igyekezett a férfi kezét lerázni, de ettől a mellei még jobban hozzáértek annak szőrös izzadt mancsaihoz. A fejét elfordítva próbált levegőt sem véve táncolni, hogy ne érezze a férfi szájából áradó dögszagot, amit a felfalt mindenféle étel, a tömények, borok, sörök erősítettek. A férfi, akiben a kanosság és a tehetség fordított arányban állt, elképzelte, hogyan fogja magáévá tenni a nőt, hiszen az ilyenfajta férfiak meg vannak győződve arról, hogy minél jobban be vannak rúgva, a nőket annál jobban érdekli az ő lelkük, s azért terápiásan ordas baszásra is hajlandóak.

Az idősebb fiú vörös fejjel, gyűlölködve nézte, ahogy apja, mocskos kezével illeti azt a lányt, akibe titokban bele volt esve, de valahogy soha nem volt bátorsága ezt elmondani neki, meg soha nem is hívták abba a társaságba, ahol a lány is megfordult. De csak kényszeredett vigyort erőltetett az arcára és meghúzta a langyos kőbányait.

Az asszony tudta, a dolog azzal fog végződni, hogy a lány korabeli fiatalok meg fogják verni a férjét, s majd ő támogathatja haza hányadékos és véres emberét a jeges novemberi éjszakában. Hát most nem, most úgy érzi elege volt, lesz, ami lesz, ő nem várja meg a végkifejletet. Kurtán furcsán, parancsolón, ahogy még soha, odavakkantott a gyerekeknek – Hazamegyünk!

 – De anya, tortát még nem is ettünk!

 – Majd csomagolnak és hazavisszük, otthon annyit zabálhattok, amennyit akartok – mondta az anya.

A férfi észrevette, hogy a családja eltűnt az asztaltól, s azt nem vette be a gyomra, hogy csak úgy, világ csúfjára otthagyják. Elindult dülöngélve a családja után, s a folyópartra telepített vágóhídnál utolérte őket. Nem tudta mi az erősebb benne, a harag, vagy a kanosság, ezért úgy döntött, ott helyben magáévá teszi asszonyát, hiszen az ő tulajdona.

Elkezdte ráncigálni a vágóhíd kapujához vezető, kockakővel burkolt rámpa szélén lévő kőkorláthoz, amin látszott a félre sodródott kocsik nyoma, ahogy az úton próbáltak felkapaszkodni, bőgő terheikkel. Ha nem volt meg a fiatal a csárda korlátján, majd meglesz az asszony, s addig sem kell a gyűlöletes, ezerszer unt arcát látnia míg hátulról meghágja.

 – Gyerekek menjetek haza, apátokkal beszélgetünk egy kicsit – karolt bele a férjébe tettetett pajkossággal az asszony.

A gyerekek dideregve elindultak haza, a legnagyobb arra gondolt, jó lenne begyújtani, ha hazaértek, de tudta, a vacogva ágyba bújás marad. Kicsit le is maradt a többiektől, talán vissza is fordult gyűlölettől vezérelve.

Karácsonykor mindig felenged az idő kissé. A vágóhídról kiáramló belsőségek között találták meg a férfi felpüffedt tetemét.

Kopár fa

Nézem az akvarellt a közösségi oldalon és az alkotó profilképét, amelyen mosolyt formáz a szeme sarkába rajzolt szarkaláb. Hogy megbékél az ember a korával. Mennyire el tudok érzékenyülni, ha korombéli vonzó nőt látok, akinek szépsége apró részletekben mutatkozik meg. A mosolyában, a szemében, a kezében, esetleg azokban az apró testi hibákban, ami a mi életkorunkban már inkább természetes, mintsem hiba.

Mennyi érzést le tud írni egy festmény is. Mint a többi művészet esetén, a festményben sem biztos, hogy azt látod, mint amit az alkotó érzett, vagy a többi szemlélő lát a műben. Milyen gyakran előfordul, hogy egy filmből mindenki mást talál fontosnak. Van, hogy a lényeget meg sem értjük.

Erről a képről több minden eszembe jut. Más jutott eszembe amikor először ránéztem a telefon kijelzőjén, és más, amikor a számítógép képernyőjén csodáltam meg a képet. De jó lenne tudni, hogy mire gondolt az alkotó. Mi járt a fejében, amikor távolról nézegette a vásznat, elképzelve a perspektívát, az arányokat. Vajon előre tudta már, hogy milyen színeket fog használni, vagy menet közben alakult ki? Készen vannak azok a színek, vagy gondos munkával maga keverte ki. Bosszankodott-e, ha nem úgy sikerült egy szín, egy vonal, egy árnyalat? Csak a keze lett maszatos a festéktől, vagy az orra is, amikor túl közel hajolt a képhez, hogy megnézze, az alap textúrája, az ecsetvonás rajzolata és a festék milyen összhangot alkot?

Elképzelem, milyen szeretnivalóvá válnak az alkotó emberek. Csendben figyelni, ahogy alkotnak. Észrevétlen odamenni, hogy ne zavarjam az alkotásban, vinni neki egy csésze teát, letörölni az orráról a festéket.

Érzem a képen a felszabadultságot, az örömet, hogy a taposómalomból kiszakadva egy kicsit megint alkothat a festő, pedig első ránézésre inkább kopárnak tűnik a táj, amit vászonra vetett. Tudom, nem vászon, de milyen hülyén nézne ki, ha egy barkács szaklap szakszavaival dobálóznék írásomban. Ismerem azt a tájat. Félni kellene, de mégis megnyugvás, mert tudom, a kanyaron túl már az otthon látszik. Jó megállni, nézni a távoli hegyeket, a lenyugvó napot, a lombjuk vesztett fákat. Nem félek attól, hogy most már mindig lombjukat vesztettek lesznek a fák, csupán a téli nyugalomhoz levetették díszeiket, báli ruháikat, ahogy az ember is egyszerű öltözékben bújik ágyba, hogy aztán kikeletkor megint kiöltözzék

Összedobált szavak

Csoszogtam hazafelé egy talpalós munkából. Elgondolkodtam, álmodoztam, nosztalgiáztam.

Távolban előttem megláttam egy idősebb nő ismerős sziluettjét. Mellette pedig egy férfit.

Korábban jó ideig a nő egyedül járta várost, egyedül láttam itt-ott ügyet intézni, vásárolni. Még előtte egy férfi volt a társa, akit hosszú ideje nem lehetett már látni a nő előtt menni. Összetartoztak, de soha nem mentek egymás mellett. Ahogy a romák is szoktak. Sokat nem gondolkodtam mi történhetett, hová lett a férfi.

Most, ahogy néztem őket, meglepődtem, hogy a férfi, akiről csak később derült ki, hogy már egy másik, újabb férfi, a szokásostól eltérően igen közel megy a nőhöz.

Sőt, gyakran meg is álltak, összeölelkeztek, meg még mást is csináltak, de lehetnek fiatal olvasóim is.

No, mondom, és most sztereotip gondolat következik, kiengedték a faszit és ennyire örülnek egymásnak?

Az enyelgésnek hála, utolértem őket, s láttam a férfi teljesen más férfi, mint a régi, a nő ugyanaz, de mégis teljesen más.

Egyem az édes szíveteket — gondoltam, míg elhaladtam az önfeledten enyelgő pár mellett.

Utas

Fázik az utas lelke a postakocsi rejtekében. A teste is fázhatnék, de érzi lelkéig hatol az őszi napsütés dermesztő hidege. Egyedüli utas, ősszel már nem nagyon járnak errefelé utasok. A kocsit két mecklenburgi mén húzza, nem tudni miért pont ez a fajta jutott eszébe. Valahol olvasta és nagyon megtetszett neki a szó, mecklenburgi.

Szüretre érkezik, bár ahhoz már késő van, hogy tevékeny részese legyen a szőlőszedésnek. A hajnali harmatot már felszárította vénasszonyok nyara napsütése.

A kocsit felcibálja a két fekete ló a hegygerincre, csatakosak az erőlködéstől. A hajtó fennhangon noszogatja az állatokat, de csak megszokásból, mert maguktól is tudják mi a dolguk.

Fel az úrinépeket, majd le jókedvű, már nem annyira úrinépeket.

Kicsit előre hajol, kinéz az ajtó feletti ablakon, arcát megcsapja a szél, kissé összehúzza kopott kabátja gallérját.

Még egy hajtűkanyar és le fognak érni egy lankásabb részre, ahol az utat ritkás ligetek szegélyzik, a távolban a szőlőparcellák végén látszik a Somlyó-hegy, ahova igyekszik.

A táj már elvesztette kora nyári frissességét, a perzselő augusztus után, még utoljára barnás-vöröses színekbe öltözve hazudik ifjúságot.

A kép Molnár Zsóka műve

Boszorka

Biri néne

„Vörös Rébék általment a keskeny pallóm s elrepült. Tollászkodni, mármint varjú, egy jegenyefára ült.”

Birin néne feldúltan rontott be a tanácshoz, igenyest a nótárius hivatalába.

 – Tekintetös uram! Tekintetös uram!

– Nohát, osztán mi szél hozta Biri néne? ­– kérdezte a kisbíró, aki korántsem volt kicsi, ha mérték mázsán fölül állt, merthát alája mint egy esernyő alá mégsem állhatott.

 – Nagyságos uram ­– mert észrevette Biri néne, hogy alantasabb, problémájához nem biztos hogy megfelelő személlyel van dolga, – attú’ fílek, hogy mégcsufol a szomszéd kutyája.

 – Né’ mondjík mán ilyet néne, oszt mibű gondújja?

– Há’ drágaságom, onnat, hogy csak níz a szűre közül, meg mán szíjjeltípte a palaankot a mezsgyén.

Kivonult a hatóság, fényesre vikszolt bajszú csendőrök, kiknek kakastollát loholó hivatalszolgák fútták, hogy lobogjon a szélben. Nagy fémesen döngettek a szomszéd kapuján.

 – Gazduram! gyűjjék ki!

– Mivan, mivan! – tette fel a szokásos kérdést a gazda, amivel minden valamire kocsmában a bicskázás szokott kezdődni.

– Az a panasz van, hogy a kendtök kutyája el akarja vénni a Biri néne ártalmatlanságát.

– Hát a testi ártatlanságát azt löhet, de lelkit azt nem, mert az olyan mint a disznóvágáskor kifakadó epe! – tromfolt a szomszéd.

– Mindégy az, mink most fő fogjuk vénni a tényállást. Pálinkája van?

Hogyne lett volna. A csendőrök előtte, de a pálinka elfogyasztása után sem tudtak írni, ezért helyszíni szemlét tartottak. Sehol egy szakadás. sehol egy horpadás. Sehol egy „in médias rés”, de még odatámasztott létra sem volt a kerítés mellett.

 – No mindegy az, ültessík kend tüskös bukrokat a kerítés mellé, hogy ne menjön által az eb.

Gazduram szót fogadott. Ültetett akácot, galagonyát, homoktövist, magyalt, meg még tízféle növényt aminek célja az volt, hogy megfogják a huncutkodni induló kutya grabancát. Jól megöntözte, le is pisálta mindegyiket.

Varázsöntet lehetett annak minden csöppje, mert napnyugtára mindegyik fa, bokor, cserje meg fiszemfaszom majd kétméteresre iramodott.

Szépen le is nyugodott, előtte még megfeddte a kutyát – hát neked nem jó a kutyapunci?

Pitymallatkor éktelen visításra ébred.

 – Segítség! Segítség! – visította egy vércsehang a kert végéből.

 – Levágom a faszát annak a kurva kutyának – gondolta a gazda.

Rohan ki a kertbe, csak úgy sáfrányos, vonalkódos gatyában, a befűzetlen bakkancs klaffog a lábán, a gombtalan csíkos ing karjai alatt lobog a háta mögött.

Látja, hogy a kutya bambán néz ki óljából, ha látni lehetett volna a szemét a szőr alatt.

 – Micsinyátá tee? – ordítja a gazda, s rohan tovább a víjjogó hang felé, majd a kutyával utána számol.

Látja ám, hogy az akácfa tetején, fejjel lefelé lóg Biri néne, lába közt a söprűt szoríjja, szoknyája a fejére borulva, csunyája meg a rigókat hívogatja.

 – Jajj, drága szomszíd, há’ nem fölkergetett az eb!

 – Tudja mit! Bassza meg magát a januári gólya! – és egy jólirányzott mozdulattal és baltával kicsapta a fát a gazda. csak úgy kelempérozott a boszorka a levegőben.

Ködlámpa

„Csak Sekszpírt! Sekszpírt Domine!”

Sekszpír Vilmos nem vehetett részt írótáborban, pedig két királyi névvel, Henrikkel és Edwarddal is találkozhatott volna.

Az írás olyan, mint az autótervezés. Szép az eleje a lökhárítók, mint ütős kezdő mondat megadják a mű karakterét. A közepén, ahol történnek a dolgok, az autó méretétől függően száraz szakkönyv, ha az Kispolszki. Maffiatörténet, ha 1997-es fekete szedán, mert le nem írnád a négykarikás autó típusát, merthát nem reklámanyagot írsz. Ha Lambordzsini (sic!), akkor romantikus mű lesz az. Ha egyterű Lambordzsinit írsz, akkor perverz disznó vagy.

A horrorpornó alkalmas helyszínét még nem vettük.

A vége? Még jó lenne valami balanszot, plusz egy üléssort betenni, így születnek az egyterű nagyeposzok, amelyeknek soha nem akar vége lenni. Amikor elfogy az ihlet, születik meg a ferdehátú, „Vége” ködfénylámpával.

Engedelmetekkel, ha másképp lett volna, Vilmosunk tudná, hogy egy kutya az csibelábakon is kutya. Ehelyett olyan baromságokkal traktálta olvasóit, hogy az ablak beszél. Meg csak úgy megkapod az oroszlánt, ha emlegeted.

Fejezzük hát be rendesen.

            Zuboly a takács, Balatonalmádi külvárosából, Athénból baktatott hazafelé a csillagos éjszakában. Körötte ökörnyál, mint miriádnyi apró tündér repkedett. Bal kezében táska. Benne az esti előadás kézirata, csak úgy begyűrve, szétcincálva, agyon korrektúrázva. Pedig milyen akkurátusan hajtogatta egész nap. Egy sörös üveg nyaka kandikált még ki a táskából, emléke szerint egy tündér egészen Káptalanfüredig biciklizett érte, hogy eleget tegyen Oberon Henrik, tündérkirály óhajának.

            Jobb kezében a „kegyes hercegi köszönet”, húsz kilónyi magyar aranytallér. Néha szomorúan visszanézett a hercegi palotára, egyre halványabban látta annak villódzó neonfényeit. „Reinkarnációs Központ”. Még hallotta a barátok hangját, ahogy vitatkoztak egy mondaton, a központozáson. Ahogy Dudás fúvó-foldozó, A magyar helyesírás szabályai, 12. kiadást emlegetve íratta külön, amit egybe, egybe, amit külön írtak. Ösztövér a szabó meg egész este kiabált – Ide nekem az oroszlánt! A hencegő – gondolta Zuboly. Aztán egy Mainecoonnal megelégedett.

            Már majdnem reggeledett, amikor hazaért. Letette a pénzes zsákot, hogy megkeresse a kulcsát, s a zsebében egy tollpihét lelt. Ujjai közt elgondolkodva forgatta. Robin pajtás, te huncut bajkeverő! Csak le ne törjék a szárnyad a raktárpolcok! Megvakarta fejét, eszébe jutott, hogy cirógatta őt Michelle Pfeiffer.

            Az ajtón túl egy keskeny lépcső vezetett fel a lakásba, amelynek tetejét ott állt hitvese, Szegedi Róza, akinek ó mily szép „Kesergő szerelmes verseket” írt réges réges régen.

            Zuboly bűnbánón nézett fel, mintha az álmot szégyellni kellene, pedig álmában nem vette el Titániát. Bocsánat Michelle Pfeiffert.

            – Ne nézz így rám te szamár! – szólt le asszonya a negyven éve hitvesek megértő megrovásával. – Teljesen kihűl a vacsora.

Vége, azaz Suzuki ködlámpa